Mondjuk, tegye fel a jobb kezét az, aki attól sírta el magát, ahogy Marco Rossi apjaként ölelte magához a német meccs döntetlenje után összetört Schäfer Andrást! És tegye fel a bal (a szíve oldali) kezét az, aki Szalai Ádámot könnyezte meg, amikor arról beszélt, hogy nincs az életének szebb ajándéka, mint ezt a csapatot vezetni, a  Himnuszunkat énekelni és a szíve fölött a magyar címert hordani!

 

És tegye fel mindkét kezét, aki maga sem tudja miért bőgte el magát!

 

Akkor kérem a vallomásokat! 

 

Köszönöm! Látható többség!

 

Látható, nagy-nagy többség.

 

Őszinteségért őszinteség jár cserébe, én többször elfordultam a képernyőtől, hogy ne látszódjanak a könnyeim. Aztán a következő napokban sorra derült ki, hogy nem voltam ezzel egyedül így, sőt… döbbenten láttam, ki mindenki szíve tört össze ebben a pár napban. 

 

Összetört? Nem, nem jó szó. Váratlanul és gyanútlanul megtapasztaltuk mindazt, amit e sor valójában rejt: „Emeljétek fel szíveinket!”

 

Felemelték, s mi hagytuk, hogy felemeljék, s csak sodródtunk ezzel a nagy-nagy érzéssel, s azzal a váratlan ránk törő élménnyel és igazsággal, hogy milyen elsöprő élmény, ha nyitott szívvel fordulunk a világhoz. 

 

Milliók találtak rá a szívük mélyén rejtőző szenvedélyre.

 

Labdarúgó-válogatottunk két pontot szerzett a csoportjában. Pusztán számszakilag ez azért nem sok.

 

Sokáig azt hittem, a futballt gólra játszák. De nem, nem arra.

 

Mint minden fontos dolog a világon: a futball a szív játéka!