– Már jó ideje egy tanyán élsz Cegléden. Mi vonzott téged ehhez a fajta, a szó legszorosabb – és legszebb – értelmében vett vidékies életmódhoz? 

– Édesanyám Szabolcsból, Tarpáról származik, az ő édesapja harcolt a második világháborúban, fogságban is volt. Hozzá, a nagyapámhoz köthető ez a terület, ahol ma élek. Az öcsémmel együtt lovakat is tartunk itt, köztük egy különleges lényt, egy turánit, amelyek tenyésztése Magyarországon Parti Imre nevéhez fűződik, keveseknek van ilyenje. Egy aranyszőrű ló, mint a mesében. Nekem is mesébe illő sztori, hogy egyáltalán a tulajdonomban lehet! 2004-ben nagy törést okozott elveszíteni a nagyapámat, egy hőst, egy példaképet veszítettem. Nemcsak én, hanem a kilenc testvérem és az édesanyám is. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy nekem kell ez a föld, én itt szeretnék valamit létrehozni. Aztán 2005-ben kiszedtünk pár fát a gyümölcsösből, majd jó pár év alatt felépült egy ház, ahol a pesti zajból, nyüzsgésből kiszakadhatok, mégsem vagyok messze. Itt tudok igazán kikapcsolni.

– Hogyan kell elképzelni itt a mindennapjaidat – úgy indítod őket, ahogy a filmekben a farmerek? 

– Felkelek már fél hat-fél hétkor, kint császkálok, kapirgálok a lovak között, sokszor még enni-inni is elfelejtek, úgy elmegy az idő. Ebben a miliőben természetesen a gyerekkori emlékeim is újra előjönnek, ahogy az öcséimmel szaladgáltunk a szőlőben, szedtük a fáról a gyümölcsöt, édesanyám pedig sütötte a krumplit, amit felszedtünk. Hálás vagyok, hogy a papámtól mindez megmaradt és a birtokomban lehet. Próbálnék megmaradni egy picit a gyökereknél, annál, ami régen volt. Mert ha nyugatra indul az ember, mindenhol ugyanazt kapja, csak a keret más, én viszont imádom keletet: Iránt, Indiát, a kevésbé felkapott országokat. Ha tehetném, visszarepülnék hatvan-száz évet is az időben, hogy érezzem az akkori élet ízét. Ha kimegy az ember Kubába, Chilébe vagy Argentínába, ott is érezheti még talán, de ahogy gyorsul a világ, egyre kevesebbet kapunk belőle. Odavagyok a kazahsztáni, grúz, üzbég ételekért, de például Mongólia is nagyon vonz. Dolgozik bennem az ősi vér.

– Hogy hívják a turáni lovat, akit említettél?

– Hála a neve, amely az egyik legszebb magyar szó. Hálás vagyok, hogy ma felkelhettem, hogy most beszélgethetünk, s mindazért, amit elértem. Nem lehetek elég hálás a sorsnak, az életnek…

– A dzsúdó mellett lovasversenyeken is szoktál indulni, vannak ilyen terveid a jövőre nézve is? Mert ez a sportág nyilván negyven felett is űzhető…

– Abszolút! Tudod, nekünk anno nem volt autónk, csak kerékpár meg ló a családban, és nálam meg András öcsémnél maradt meg leginkább ez a fajta megszállott lószeretet. Ő ilyen suliba is járt, versenyzett is, én először díjugratásban, aztán távlovaglásban indultam. Egyre több időt töltök velük, és igen, fogok még 40-120 kilométer közötti versenyeken vagy akár akadályok felett is a nyeregbe pattanni. Óriási élmény volt, hogy díjugratásban, azaz nem a saját sportágamban is olimpikonok között indulhattam! Ráadásul eredményesen. Most, hogy az utóbbi időben dzsúdóban kevés alkalom volt versenyezni, mint élsportolónak szükségem volt valamire, amivel kitölthetem az ürességet…

 

 

– A lovasversenyek is képesek ugyanazt az adrenalint adni, amit a dzsúdómeccsek?

– Ha nem is ugyanazt, de hasonlót, mint amit egy-egy éremért zajló meccsemen átéltem. A sportágamban ugye megvannak a bevett taktikáim, a lovasversenyeken is szokták kérdezni, hogy „most mit csináltál?”. Mondom, bemelegítettem, próbáltam magam felszívni, felhergelni, mindjárt én jövök. Na, de a lovasok alapból nem úgy melegítenek, ahogy én, inkább az állatot melegítik be – aki rajta ül, az annyira nem tüzeli magát. Pedig nálam elengedhetetlen, hogy legalább olyan fizikai állapotban legyek, mint a lovam. Úgyhogy ugyanúgy lenyújtottam, a pályabejáráson guggolásban közlekedtem, karkörzésekkel. Kicsit furán néztek rám, hogy ki ez a stikkes, aki malom-, könyök- és fejkörzésekkel készül, talán bunyózni akar? De több mint harminc éven át így mentem be dzsúdózni. Amúgy a díjugratás lehetne az ötödik sportág, amelyikben magyar bajnoki érmet szerzek, mert a dzsúdó mellett van birkózásban csapatbajnoki aranyam a másodosztályból a Lőrincz-fivérekkel, plusz futásban, távlovaglásban is nyertem. Egyszer majd amatőr bokszban is szeretném kipróbálni magam, ha Szellő Iminek vagy másnak lenne ideje felkészíteni. Az úgy már hat különböző sportág volna…

 

A teljes cikk a Presztízs Sport 8/11-es számában olvasható.