Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Puhl Sándor-interjú

Vámos Tamás
|
ProfimEdia-Red Dot
|
2020.09.22.
|
– A pandémia idején, a közszolgálati sportcsatornán újra látható volt az ön által dirigált 1994-es vb-döntő, az Olaszország – Brazília találkozó. Megnézte?... – Igen, de őszintén mondom: nem nagyon szeretem magam visszanézegetni, nem a vb-döntővel kelek és fekszem. – Azért ne mondja, hogy nem jöttek elő a régi emlékek! – Nyilván az emberben örökké megmaradnak a legszebb momentumok, pláne egy általa vezetett világbajnoki döntőé. De ennyi év távlatából egyébként is rengeteg emlék rögzül az emberben. Nem véletlenül szoktam azt mondani: akit egyszer a mozdonyfüst megcsapott, annak vége. De ezt úgy is csak az érti, aki jó pár meccset levezett már életében…

 

„Édesanyám miatt lettem játékvezető!”
 
– Ami tény: a világbajnoki döntő után, a kilencvenes évek közepén (emeljük ki a rengeteg emlékezetes mérkőzés közül az 1996-os Eb-elődöntőt vagy éppen az 1997-es BL-finálét) rendkívül népszerű volt, szinte a csapból is ön folyt. Hogy viselte mindezt?
 
– Nem könnyen… Határozottan zavart, de elfogadtam: aki közszereplésre vállalkozik, el kell viselnie, hogy akár pozitív, akár negatív értelemben, de megtalálják őt.  
 
Visszatérve még egy gondolat erejéig a világbajnoki döntőre: egyetlen magyar résztvevőként mire gondolt a brazil és az olasz himnuszt hallgatva? Felrémlett az első mérkőzése, a mindössze 15 évesen vezetett Onód – Varbó találkozó?
 
– Őszinte legyek? Nem igazából… A finálé előtt két nappal tudtam meg, hogy enyém lesz a döntő, s ilyenkor azért sok minden átfut az emberen, nem csupán egy mérkőzés, hanem szinte az egész pályafutása. S annak ellenére, hogy tudtam, az élet a legnagyobb rendező, persze, hogy izgultam: ötször öltöztem át, ötször megfésülködtem, többször ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, jól szól-e a síp, megvannak-e a lapok, a jegyzettömb, jól fognak-e a tollaim. Olyan voltam, mint egy pilóta a fölszállás előtt: az egészséges drukk csak addig tartott, amíg kilőtték az űrhajót, azaz elkezdődött a mérkőzés, és belefújtam a sípba. S amíg a világ a brazil, majd az olasz himnuszt hallgatta, én egymagamban a magyart dúdoltam, hiszen akkor még nem egy országból jelölték ki a játékvezetői csapatokat, egy kolumbiai és egy iráni partjelzőm volt.  Férfiasan bevallom: nem sok hiányzott ahhoz, hogy valami könnyek előjöjjenek… 
 
– Ha valaki olyan magaslatokba jut, mint ön, különösen érdekes lehet, hogy egy karrier miként is kezdődött el. Azt többször nyilatkozta már, hogy egy lábtörés miatt döntötte el, hogy labdarúgóként befejezi, és átnyergel a „másik oldalra”. Nehéz elhatározás volt? S mit szóltak ehhez a szülei?
 
– Egy 15 éves kamasz még nem feltétlen döntésképes az élet nagy dolgait illetően. Én például az édesanyám miatt lettem játékvezető! Ő látott meg az Észak-Magyarországban egy alapfokú tanfolyamról szóló hirdetést, s mivel egy térdsérülés miatt nem tudtam folytatni a focit, azt mondta nekem: „Fiam, menj el, így legalább a futball közelében maradhatsz!” Hallgattam rá…
 
A teljes cikk a Presztízs Sport 8/9-es számában olvasható.
 
Még nincs értékelve
Archívum