– Nem tudom, hogy fiatalnak számítasz vagy sem a kerékpársportban, de hogy villámkarrier a tied, az biztos, hiszen alig három éve vagy profi bringás. Igaz, akinek az édesapja (Valter Tibor) országúti kerékpárban közel harminc magyar bajnoki címmel büszkélkedik, az nem is választhat más sportágat, mint a bringa, vagy igen?

 

– Valóban nagyon korán találkoztam a kerékpárral, háromévesen már bicikliztem, ráadásul nem is használtam pótkereket. Ha becsukom a szemem, látom is az első bringámat, de azt sokáig nem gondoltam, hogy versenyző leszek. Én nagyon szerettem gyerek lenni, nem terveztem a jövőt, sőt játéknak tekintettem a sportot, a bringázást is. Amikor kérdezték az ismerősök, rokonok, „mi leszel, ha nagy leszel?”, nem tudtam rá válaszolni. Családi elvárást annak ellenére, hogy apa is sikeres volt, soha nem éreztem, sőt bármelyik sportot próbáltam, apa mindig támogatott. Kézilabda, kosárlabda, gördeszka, BMX, mindegy volt, csak mozogjak. A suli mellett amúgy is nehéz volt a sportot komolyan venni, volt, hogy egyszerre több edzésre is jártam, de mivel nem volt rájuk idő, szépen lassan kikoptak a bringa mellől. Szerettem a gördeszkát, a BMX-et, de ha választanom kellett, akkor inkább a rendes bringára ültem. Aztán amikor elindultak a versenyek, és U15-ben jöttek az első sikerek, egyre jobban körvonalazódott, hogy ezt akarom csinálni. Az első nagy sikert még a „montisok” között arattam, hetedik lettem az ifi világbajnokságon. Akkor még elég sokan montiztak a mai országúti bringások közül, Dina Marcival például egy csapatban nyomtuk.

 

– Ilyen nagy az átjárás a két szakág között?

 

– A montiból nehéz megélni, ezért sok fiatal, aki érez magában tehetséget az országúti versenyzéshez, idővel szakágat vált. Az a koordinációs tudás, ügyesség, amit ott megszerzett, még segít is neki, de visszafelé ez már nem működik, egy bizonyos életkor felett nem lehet profi szintre feljönni a hegyi kerékpárral.

 

 

– Ki volt akkor a nagymenő – volt példaképed?

 

– Az első Tour-élményemet nagyon korán megkaptam: nagyapámnál néztem a francia körversenyt, ahol még Bodrogi László indult, de bevallom, nem kötött le, nem is értettem, inkább mesét néztem, nekem akkor a bringa még csak játék volt. Mire rájöttem, milyen fantasztikus sportesemény egy országúti verseny, addigra már nem volt magyar a mezőnyben. Talán ezért is fontos, hogy most jó páran ott vagyunk a ProTour csapatok környékén, a bringás gyerekek látják, hogy Csömörről sincs elérhetetlen távolságra Párizs vagy Róma.

 

– Főleg, ha valaki ilyen tehetséges, mint te. Hogyan derült ki, hogy ilyen erő van benned?

 

– Az ifi vb idején apáék elküldték az akkori mért adataimat a Norvégiában élő Lengyel Tominak, aki előttem utoljára nyert Tour de Hongrie-t, és ő is azt mondta, hogy ezek a számok, amiket produkálok, kiemelkedők, ilyet nem tud senki a juniorok között. Hogy ez genetika vagy a rengeteg edzés, nem tudom, de éreztem, hogy nagyon erős vagyok. Igaz, akkor még csak az egyperces és az ötperces watt-átlagom volt kiugróan jó, az egyórás még nem volt emlékezetes, de arra még nem is edzettem. A montiból jött a rövid időre elegendő brutál erő, és a sok-sok hosszú edzéssel rengeteget fejlődött az állóképességem is. Furcsa, de ma már nem az emel ki a többiek közül, hogy mekkora wattot tudok beletaposni a pedálba, van még a magyar mezőnyben is olyan, aki alatt törik a hajtókar, de én stabilan tudom hosszú ideig a magas wattot, és egy ilyen hosszú versenyen ez már sokkal eredményesebb. Nagyon nem mindegy, hogy mi van a lábadban egy ötnapos végén a Kékesre felfelé, vagy ha most délután rápihenve megméred, hogy mi a maximális erő, amit le tudsz adni.

 

– Ehhez kell egy profi szakember, aki megírja neked minden napra az adagot, vagy ezt már te is ki tudod számolni?

 

– Én viszonylag sok szakemberrel dolgoztam már, de ha az a kérdés, hogy ki az edzőm, akkor egyértelműen apa az, aki az egész pályafutásomat irányította. Volt, hogy szerényen azt mondta, az ő tudása már nem elég egy World Tour-szinthez, jött egy nagy tudású csapatedző, aki osztott-szorzott, majd szinte ugyanazokat mondta, mint apa. Ma már mindenki watt-alapú edzéseket használ, a különbség csak a terhelés, a pihenés, a résztávok között lehet, de itt sincs olyan nagy eltérés. Hellyel-közzel már én is tudom, mikor miből mennyi kell, ráadásul szeretek is edzeni, sőt azon is tudok keményen küzdeni. Sokan a versenyre esküsznek, hogy az a legjobb edzés, és valóban sok szituációt ott tudsz csak gyakorolni, de szisztematikusan felépíteni a fejlődést csak az edzésen lehet. Bármilyen furcsa, de a versenyek, legalábbis egy-egy futam nagy része inkább taktikai csata, mintsem komoly fizikai megterhelés, főleg, ha együtt marad a mezőny. Legtöbbször a verseny egy közös, hosszú tekerés, benne pár részhajrával, hogy a végén egy sprintbefutó eldöntse, ki lesz az első. Ez pedig teljesen kiszámíthatatlan, így az edzés hatása is változó.

 

A teljes cikk a Presztízs Sport 8/10-es számában olvasható.