Egy erős nő

Ugyanazokat a gyötrelmeket ismertük. Ugyanazt a koplalást. Hasonlóan fájt minden porcikánk a reggeli hideg tornateremben, mint a gerenda tetején. Ugyanúgy vacogtunk ’84 januárjában, amikor a magyar női tornászválogatott együtt készült a románnal Déván a Los Angeles-i olimpiára, és mi vittünk cukrot, lisztet, sót, Amo szappant és golyós rágót is a helyi lányoknak, mert a boltok kongtak az ürességtől. 

Túl jól ismertük az edzőtábori honvágyat, és nagyon utáltuk. Ezek mind valós hasonlóságok. Csak ő világklasszis lett, én nem. Nevét óvoda, sportkomplexum viseli, az enyémet még kiejteni sem tudják külföldön. Ő mindmáig a Los Angeles-i olimpia legeredményesebb sportolója négy aranyával és egy ezüstjével, én – és minden akkori magyar olimpikonjelölt sportoló – pedig csak fájó sebekre emlékszem, amelyeket a politikai bojkott tépett rajtunk, itthon maradókon. 

 

 

„Eszterházy tortát kérnék. És egy pogácsát is. Na meg egy presszókávét” – teszi hozzá zárásként és nagyon nevet, amikor én meg egy sós-karamelles barackossal kontrázom. Mindketten érezzük, hogy a felszabadult, a megérdemelt, a hosszan kivárt felnőtt élet összes jutalma sűrítve jelenik meg most ebben a dacos sütizésben, miközben neki semmi oka sincs ma már arra, hogy akár egyetlen falatot is megvonjon magától. 

 

Szabó Kati – vagy ahogy az egykori román államhatalom rákényszerítette, hogy viselje a nevét, Ecaterina Szabo – sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnt pár nappal korábban, amikor a reptéren kilépett a tranzitból, mint ahogy emlékeztem rá. Minderre persze ráerősített a kissé félszeg viselkedés is, hiszen a 25 éve Franciaországban élő tornász világsztár még attól is tartott, hogy ne hibázzon sokat a magyar mondataiban. Nem csoda, harmincöt éve nem járt hazánkban – végül is nem hívták –, de most, hogy hívtuk (a Magyar Sportújságírók Szövetsége – a szerk.) örömmel jött, hogy díjat adjon át az Év Sportolója Gálán, a Nemzeti Színházban. „Még sosem voltam ilyen gálán – lep meg rögtön az elején a világsztár sportolóktól elvárható életviteltől teljesen eltérő kijelentéssel. – Ó, én nagyon csöndesen élek Franciaországban, még a szomszédok sem igazán tudják, hogy ki vagyok. Végül is nincs kiírva a homlokomra, de nekem jó ez így – érzékelheti, hogy elkerekedik a szemem, mert folytatja: – Sepsiszentgyörgyön sem kértem, hogy a sportkomplexum a nevemet viselje, vagy éppen Zágonban, a szülőfalumban az óvoda. Most egy francia kis falu, ahol lakom, elkérte tőlem a nevemet, hogy megszülessen egy kis tornacsarnok Szabó Kati névvel – rakja össze a gondolatot pici székely ízzel a szavaiban. – De én nem kértem tőlük semmit ezért. Mégis segíteni akartak, azt mondtam, hát jó, rendben, akkor szponzorálják a mostanában boltba kerülő életrajzi könyvemet (Csinta Samu: Az ötödik szer című életrajzi írás magyarul és románul – a szerk.), hogy szülessen meg franciául is. Lesz idén pár projekt, tízéves lesz a szentgyörgyi csarnok, és ha arra az ünnepre összegyűlne valami, azt a kórházaknak szeretném adni, tudod, mint a donációt – fejezi be nemzetközi kifejezéssel. – Én abszolút nem akarok senkitől kérni semmit. Nem akarok, mert ... – hosszan elidőz, ahogy keresi a megfelelő kifejezést – nem így születtem, tudod.”

Tudom. Kati minden mondata, minden cselekedete és megnyilvánulása a legőszintébb és legtisztább szándékú segítségről és egyszerűségről árulkodik. Nincsenek manírok, még a szinte joggal elvárható büszkeség is alig-alig kandikál ki a mondataiból. Még rátesz a csodálkozásomra egy lapáttal, amikor – persze nem a zsebében turkálás szándékával, csak a tények kedvéért – megkérdezem, mennyi pénzt keresett végül is azzal, hogy minden idők egyik legjobb tornásza volt a világon. „Semmit. Abszolúte semmit.”

Meg tudjuk fogni a csöndet, ami beáll a válasza után. Azzal oldódik mindez, hogy így folytatja: „Most Romániában nagyon sok pénzt tudsz keresni azzal, ha jól sportolsz. Óriási pénzeket. Mi nem is tudtuk akkor, hogy esetleg lehetne pénzünk a sportból. De én nem örököltem semmit, nem kaptam sem házat, sem autót. De nem bánom.”

Miközben kitérünk arra, hogy a jelenlegi körülmények között egyre kevésbé értjük, hogy akkor miért nincsenek közelítőleg sem olyan eredmények szeretett sportágunkban, mint akkor, azt is átbeszéljük, hogy amint fogalmaz, ez azért lehet, mert már az edzők sem egyeznek és eszik, felfalják egymást. Két sütifalat között egyszer csak elérkezünk képzeletben a mai korba, és arra terelődik a szó, hogy a néhány éve már megítélt olimpiai járadékból, ha szűken is, de megél manapság. „Én nem dobom ki a pénzt, megnézem, hogy mire költök. A nagyfiam Mexikóban tanul. Nekem ő a prioritás, nem én. Neki, nekik, a gyerekeimnek mindent megadnék.”